/xpb0tWZ17DyAiZrLfyYTkaAAlls.jpgGérard Philip ( 1922 december 4 – 1959 november 25)
1922 December 4-én született Cannes-ban. Csak később, immár színészként ragasztott egy “e” betűt a nevéhez, állítólag a 13-as szám babonás szeretete miatt… Apja, Marc Philip ügyvédként és szállodaigazgatóként dolgozott. Édesanyja, becenevén Minou, szláv eredetű, barnahajú asszony volt, aki mély hatást gyakorolt a későbbiekben Gérard magánéletére és karrierjére egyaránt.
Filmográfia
 
1959 – El Paóban nő a láz (La Fiévre monte á El Pao)
1959 – Veszedelmes viszonyok (Les liaisons dangereuses)
1958 – A játékos
 
1958 – La vie à deux
1958 – A Montparnasse szerelmesei (Montparnasse 19)
1957 – Tisztes úriház
 
1956 – Till Ulenspiegel
 
1956 – Sur les rivages de l’ambre
1956 – Si Paris nous était conté
1956 – (La Meilleure part)
1955 – A nagy hadgyakorlat
 
1954 – A Versailles-i kastély
 
1954 – Monsieur Ripois
 
1954 – Vörös és fekete (Le Rouge et Le Noir)
1953 – Egy nap a parkban
1953 – Vágyakozás (Les orgueilleux)
1952 – Az éjszaka szépei
1952 – Les sept péchés capitaux
1951 – Királylány a feleségem (Fanfan la Tulipe)
1951 – Juliette ou La clef des songes
1951 – Saint-Louis, ange de la paix
 
1950 – Souvenirs perdus
1950 – Az ördög szépsége
1950 – Körbe-körbe (La Ronde)
1950 – Les fêtes galantes (Watteau)
1949 – Tous les chemins mènent à Rome
1949 – Une si jolie petite plage
1948 – A pármai kolostor (La chartreuse de Parme)
 
1947 – A test ördöge (Le diable au corps)
1946 – A félkegyelmű (L’idiot)
1946 – Le pays sans étoiles
1946 – Schéma d’une identification
1946 – Ouvert pour cause d’inventaire
1945 – La boîte aux rêves
1944 – Les petites du quai aux fleurs
Gérard tágas kertektől és széles utcáktól körülvéve nőtt fel. Nem csoda, hogy az idejének nagy részét szerettei körében töltve (Minou és a csak néhány hónappal idősebb testvére, Jean folyamatosan mellette voltak), aligha volt tudatában a valós világnak. Boldog gyermekkorának álmaiként előbb mozdonyvezető, majd orvos szeretett volna lenni. Minou csodálatos történetei szolgálhattak ihletül ahhoz, hogy színésszé válva, mások bőrébe bújjon. Édesanyja emlékei között szerepel Gégé egyik legelső ízlelgetése a szakmának. A bölcs és hallgatag gyermek (18 hónapos korában kezdett el beszélni) halottnak tettette magát a tenger hullámain, majd amikor anyja kétségbeesetten rohant oda hozzá, Gégé nevetni kezdett örömében, hogy bolonddá tette őt.
Bátyjával együtt a Stanislas gimnáziumban folytatta tanulmányait. Ezidőtájt kezdett el érdeklődni a jazz zene, az úszás, a röplabda és a tenisz iránt; érdekes módon az irodalom nem tartozott a kedvenc témái közé. Egy Vörös Kereszt által szervezett gálaműsor keretén belül beszélték rá arra, hogy elszavaljon egy verset, Franc-Nohain A vörös hal címűjét. Aki hallotta, azonnal tudta, őstehetséggel áll szemben. Gérard eleinte nem akart színjátszó órákra járni, ám 1940-re, apja kívánsága ellenére (aki ügyvédnek szerette volna a fiát) mégis beadta a derekát.
Egy nyári estén 1942-ben, abban az évben, amikor sok párizsi lakos menekült a németek elől az Azúr partra, a rendező Marc Allégret elment Minou Philip-hez a Hotel du Parc-ba, hogy a nő kártyát vessen neki. Minou teljes mértékben támogatni akarta fiát karrierjének kiépítésében, ám abban az időben úgy gondolta, egy Gérard-hoz hasonlatos, tépelődő gyermek számára a színészet túlságosan megerőltető lenne. Marc Allegret ezért elhatározta, hogy kész eltanácsolni Gérard-t a pályától, ha nem találja őt elég tehetségesnek. Jacques Deval darabjából, az Étienne-ből választott ki egy jelenetet a fiú számára, melyben Étienne el akar szökni otthonról és apja akarata ellenére író akar lenni. Talán azért is, mert a sorok a személyes tapasztalatait tükrözték, Gérard lehengerlően játszott, és Allégret attól a perctől kezdve csak azon volt, hogyan segítheti a fiatal fiút a színészi pályán.
Allégret egyik barátja színjátszó tanfolyamot vezetett Nizzában, és Gégé itt kezdte elsajátítani a szakma fortélyait. Szorgalmas lévén, akkor is gyakorolt Minou-val, amikor apja nem volt a közelben. Allégret közben minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megtalálja a tökéletes filmszerepet Gérard számára. Végül meg is találta, az ifjú Phil szerepében, Colette Blé en herbe című darabjából. A szerephez szükség volt a Gérard-ban fellelhető összes törékenységre, ártatlanságra és erőszakosságra, ám sajnos a filmet sosem mutatták be. Gérard-t csalódottsága sem akadályozta meg abban, hogy naponta ellátogasson a Victorine stúdióiba. Egy következő próbálkozás a Les Cadets de l’Ocean (Az óceán kadétjai) című darabból Fantasio monológja volt, mely majdhogynem Gégé-re volt szabva, ám mindenki meglepetésére végül nem ő kapta meg a szerepet.
Első egész estés színpadi műben való szerepléseként eljátszhatta a tizenhét éves Mick-et André Roussin Une Grande Fille toute Simple (Egy nagyon egyszerű nagylány) című darabjában. Gérard a darab végéig csendben van, ám akkor keserű szavakkal illeti a felnőtteket, akiknek fogalmuk sincs a szerelemről. Akik látták a fiút ebben a darabban egyöntetűen hangoztatták, hogy az első színpadi lépéseitől kezdve birtokában volt minden, amit a színjátszásról tudni lehet. Gérard kitűnően megfelelt korban erre a szerepre, és nem kismértékben fiatalosságának köszönhetően a darab nagy siker volt a közönség körében.
Karrierjének következő állomása André Haguet Egy fiatal lány tudta című darabjának főszerepe volt. Színészpartnere, Svetlana Pitoeff szerint “Gérard kivételes egyéniségére azonnal felfigyelt az egész világ”. Gérard minden este lelki utazást tett annak érdekében, hogy szerepének újabb arcait megmutathassa. A beszámolók szerint nem volt könnyű a munka, hiszen kényelmetlen vonatok és piszkos szállodák keserítették meg a kollégák napjait. A színésznő úgy emlékszik vissza Gérard-ra, mint egy könnyed, jókedélyű fiatalemberre, aki mindig mosolyra bírta munkatársait a tréfáival.
Majdnem ugyanabban az időben Yves Allégret szerepet adott neki Az álomdoboz című filmben. Ez volt Gérard Philipe első mozifilmszerepe, melyről nem sok adatunk van. Csupán egy tucatszereplő volt a filmben, és mivel a fiatalember türelmetlenül kereste a nagyobb kihívásokat, Minou és két fia a színházait újra megnyitó fővárosba költöztek.
1943-ban Yves Allégret testvére, Marc kisebb szerepet osztott Gérard-ra A Virágos rakpart lánykái filmjében. A forgatás helyszíne a napsütötte Nizza volt, és a film hat főszereplője, a szép lányok voltak arra hivatva, hogy párizsi sármot kölcsönözzenek az alkotásnak. A háttérben tombolt a háború, és a helyi palotákat jómódú menekültek töltötték meg. Gérard ebben az atmoszférában is képes volt a legjobbat kihozni magából; a hölgyek ragaszkodtak ahhoz, hogy csakis szemből filmezzék őket, ezért Gégé-t gyakran látni hátulról, de őt ez sem zavarta. Ahogy egy szakmabeli hozzátette, egy jó színésznek ahhoz is kell értenie, hogyan mutasson hátat a kamerának. A film egyáltalán nem lett sikeres, és mai napig helytelenül Gérard Philipe első filmszereplésérol ismert.
Szintén 1943-ban keresték Jean Giraudoux darabjához, a Szodoma és Gomorrához a még hiányzó két szereplot, a Kertészt és az Angyalt. A darab rendezoje, Douking már Lyon-ban beszélt Gérard-nak a lehetőségről, ám konkrétumokra csak késobb került sor, amikor véletlenül összefutottak a párizsi metrón. Órákkal késobb Gégé a Kertész szerepére próbált, de még nem született döntés afelől, kit is fog eljátszani. Amikor kikérték partnernojének, Edwige Feuillère-nek a véleményét, ez volt a válasz: “Méghogy kertész? Õ? De hiszen ő egy angyal!” Gérard olyan hévvel és átéléssel kezdte meg átalakulását, mely a korabeli fiatal színészekre nem volt jellemző. Nyolc hónapon keresztül játszotta ezt a szerepét, miközben igyekezett a magánéletét megvédeni minden fürkész pillantástól. Barátait és kollégáit sem hanyagolta el a váratlanul rázúdúló munka miatt: a beszámolók szerint a háború borzalmait enyhítendő, folyamatosan könnyed, humoros történetekkel szórakoztatta őket.
Gérard-nak nem szállt a fejébe a dicsőség a sajtó és a közönség részéről kapott áradozó kritikától; ő maga túl fiatalnak és “technikátlannak” tartotta magát. Októberben felvételt nyert a színitanodába, és a rákövetkező évben találkozott Georges le Roy-val, akinek ízlése nyitottabb volt az avantgárd és a kevésbé hagyományos felé. Gérard járni kezdett az óráira, és élete végéig gyakorta kérte ki mentora szakmai véleményét. A színpadon a Kevéske boldogság című darabbal volt lekötve (a szerző Marc-Gilbert Sauvageon volt), majd egy évre rá, 1945-ben Mérimée Fédérigo-jában. Ez utóbbiban Maria Casarès volt a partnere, akivel késobb nem egy emlékezetes alakítást nyújtottak.
Párizs felszabadítása után Gérard az Ország csillagok nélkül című Georges Lacombe filmben volt látható, méghozzá kettős szerepben: a színész egy banki hivatalnokot alakít, aki természefeletti kalandokba keveredik. Keletkezésének korában a film különlegességnek számított, hiszen a francia filmművészet ritkán merészkedett a science-fiction területére a húszadik század első felében. Gérard félt attól, hogy nem lesz képes az elvárásoknak megfelelni, de nem kellett volna, hiszen úgy a közönség, mint a kritikusok dícsérően nyilatkoztak a filmről és személy szerint Gérard alakításáról is.
1945 két, egymástól merőben különböző szerepet hozott az ífjú színésznek. A színpadon ő volt Caligula, Albert Camus vérengző kényura, akit felemészt a tudás iránti vágy és a tudásból fakadó félelem; a filmvásznon pedig a tisztaszívű Miskin herceget testesítette meg A félkegyelmű címu Dosztojevszkij adaptációban.
Gérard az előző filmjének munkálatai alatt hallotta, hogy Jean Hébertot megrendezi a Caligulát. Huszonhárom évesen úgy gondolta, meggyőzőbb lenne a zsarnok szerepében, mint hatvanéves kollégája, Henri Rollan. Hébertot megtagadta tőle a szerepet, ám amikor Henri Rollan napszúrást kapott Afrikában, Gérard személyesen látogatta meg magát Camus-t. Az írót meghatotta a fiatal színész lelkesedése, és megelőlegezte neki a szerepet. Zsenge kora és törékeny egészségi állapota miatt (még mindig szenvedett egy korábbi tüdővizenyő utóhatásaitól), Gérard olyan intelligenciával és szakértelemmel uralta a szöveget, hogy kollégái megdöbbenéssel figyelték őt. Noha a darab elsősorban időtlenségének köszönhette nagy sikerét, az egész sajtó dicshimnuszokat zengett a fiatal személyiségről, aki úgy a színpad, mind a filmvászon határain oly könnyedséggel lépett át, mely nemzedékéből senki másnak nem sikerült. A Caligula 1946-ig vonzotta be a nézőket, amikor is a társulat körútra indult. A neves francia rendező, René Clair ebben a darabban fedezte fel Gérard-t, amikor hazatért az Egyesült Államokból. Egy másik rendező, Georges Lampin pedig Miskin herceg szerepét Gérard-nak szánta, és amig a többi szerephez keresték a színészeket, Gérard a megformálandó szereplő jellemrajzát próbálta felépíteni, Fehér-Oroszországbeliekkel találkozva, ellesve a bús orosz lélek jellegzetességeit. Nagyon közel érezte magához Dosztojevszkij hősét, aki hozzá hasonlóan reagált az emberi igazságtalanságra, a nyomorra és a gyávaságra.
A félkegyelmű bemutatója után, az emberek elkezdték üldözni Gérard Philipe-et az autogramjáért. A fiatalembert mulattatta a hírneve, de már akkor is sokkal inkább a barátai társaságában töltötte el szabadidejét, a rue de Dragon 7-es szám alatti kis lakásban, melyen jóbarátjával, Jacques Sigurd-ral osztozott.
1943-tól 1946-ig Gérard szinte éjt nappallá téve dolgozott, és a kimerültség végül leterítette. Jacques Sigurd javaslatára elvonult néhány hétre a Pireneusokba, egy akkor még ismeretlen fiatal nővel, Nicole Fourcade-dal, akit négy évvel később már Anne Philipe-ként ismert a világ. A hegyekben tett hosszú séták sem tudták teljesen elvonni Gérard figyelmét a munkájáról. Ehhez nagyban hozzájárult egy párizsi távirat, melyben Claude-Autant Lara új filmszerepet ajánlott fel neki: Raymond Radiguet regényének filmes adaptációjában a kamasz Francois-ét. Gérard-nak aggályai voltak azzal kapcsolatban, hogy nem lesz képes hitelesen eljátszani egy tinédzsert, de végül elfogadta az ajánlatot. A test ördöge volt a két világháború közötti botránykönyv, és a film lett az 1947-es év botrányfilmje. A tinédzser fiú és a férjes fiatlasszony kapcsolata elfogadhatatlannak tűnt bizonyos keresztény ligák számára, és a kirobbanó viták, illetve tüntetések levontak a film értékébol a közönség szemében. Sajnálatos módon, a filmet többnyire egy házasságtörés történetének látták, és nem annak, aminek készült, egy lelkesedésről és szerelemről szóló érzékeny alkotásnak.
Ekkor már nem csak a legnagyobb francia rendezok (Christian-Jacque, René Clair, Marcel Carné, Max Ophuls), de Hollywood is ajánlatokkal halmozta el Gérard Philipe-et. A színész visszautasította Hollywood aranyláncait; élete végéig jól válogatta meg a szerepeit, nem csapta be közönségét, ugyanakkor mindig nyitott volt az új lehetoségekre, melyek az ő és a nézők épülésére szolgáltak.
1948 márciusában Christian-Jacque megmutatta Gérard-nak Stendhal regényének, A pármai kolostornak a filmes forgatókönyvét. A film, melyet teljes egészében Rómában forgattak, a regény népszerűsítését volt hivatva. Gérard immár Fabrice del Dongo lett, és partnerében, Maria Casarès-ben nem csak egy remek munkatársra és jóbarátra lelt, hanem később egy avantgárd színdarab előadásán is együtt dolgoztak, a Les épiphanies-n.
Ugyanabban az évben Yves Allégret ráosztotta Jacques Sigurd forgtókönyvének érzékeny fiatalemberének a szerepét. A film-noir mufajú Szép kis fürdőhely a sötét felvételei, illetve a nyomorúságos és szánalomraméltó szereplői miatt exisztencialistának is mondható. Közvetlenül ezután, Gérard szerepet vállalt élete első mozikudarcában, a Minden út Rómába vezet-ben. A filmre rányomta bélyegét a fantáziátlan rendezés, és a színészek tehetségük ellenére sem voltak képesek életre kelteni filmbeli figuráikat.
Még A pármai kolsotor forgatása alatt, Gérard Philipe és Maria Casarès merész vállalkozásba fogtak: Henri Pichette avantgárd, lírai hangvételű darabját, a Les épiphanies-t készültek eljátszani. Mivel túl modernnek bizonyult az Edouard VII színhz számára, eloször a Noctambules-ban, majd az Ambassadeurs-ben mutatták be. A fiatal nézoközönség odavolt a darabért, és a két színész csak akkor vált meg szerepétől, amikor Gérard hosszútávú szerzodést kötött a Michodiére színházzal Jacques Deval K M X Labrador című darabjára. Viszatérve Párizsba, egy újabb színpadi szerep várta, Alfred Savoir Le figurant de la gaité című darabjában.
René Clair javaslatára ők ketten nekifognak megalkotni egy teljesen új Faust-ot: 1948 elején születik Az ördög szépsége, melyben Faust-nak ép elmével kell szembeszállnia a Mephisto ellen. Gérard eleinte húzodozik és ellenségesen viselkedik: azt kérdezi, mi van akkor, ha Faust szántszándékkal választotta a kárhozatot… A rendező csak később jött rá, hogy ha Gérard nagyon lelkes volt valamivel kapcsolatban, akkor óvatosan és dacosan viselkedett. A forgatás hűvös hangulatban kezdődött, ám ez megváltozott azon az estén, amelyen Gérard meghívta René Clair-t és feleségét Bronja-t vacsorára, hogy bemutassa nekik mennyasszonyát, Nicole-t (Gérard hívta őt Anne-nak). Attól a perctől kezdve elválaszthatatlanok voltak egymástól: a Clair házaspár lett a két esküvői tanújuk, és Gérard halálakor René segítette Anne-t a legnehezebb pillanatokban.
A körhinta Arthur Schnitzler írása nyomán készült 1951-ben. A híres Max Ophuls filmjében a testi örömök utáni hiábavaló vágy boldogtalansághoz és magányhoz vezet. Gérard a szomorkás tisztet játszotta, akinek majdnem gépies mozdulatai és lassúsága hűen kifejezte a bécsi író melankóliáját.
A tüdővizenyő, mely gyermekkorában megtámadta Gérard-t tuberkulózissá fejlődött, mely a kimerültség pillanataiban mutatkozott meg. A Neuilly-i lakásukból Anne és Gérard elmenekültek néhány hétre Janvry-ba, ahol egy apró fogadóban szálltak meg a festői hegyek szívében. Gérard-t itt sem hagyta nyugodni a munkája iránti szeretete, és visszatért Párizsba, hogy Marcel Carnéval dolgozzon a Juliette avagy az álmok nyitja című filmen júliustól októberig. Gérard nagyon szerette a fény és árnyékra épülő filmet, ám a Cannes-i fesztivál nem jól fogadta, és ezután Párizs közönsége részéről is hűvösebb fogadtatásban részesült.
A következő filmjéről vált híressé a legtöbb ember körében. A Királylány a feleségem hőse, Tulipános Fanfan egyfajta Zorro és Robin Hood keverékeként igazságos volt a szegényekkel, kegyetlen a gazdagokkal, és megtestesítette mindazt a varázslatot, melyről Minou mesélt Gérard-nak annak idején. Fanfan gyermekdalok és képregények hőseként volt ismert azelőtt, most azonban az egész mozilátogató világot meghódította.
Ezzel egyidőben történelmi események körvonalazódtak a színházi világban. 1950-ben Jean Vilar felajánlotta A Cid szerepét Gérard-nak, aki a karrierje kritikus pillanataira jellemző dacosságával azt felelte, hogy sem Corneille-t, sem A Cid-et nem kedvelte különösebben. Vilar, aki nem kis áldozatok árán és nagy önuralommal 1947-ben megalapította az Avignon-i fesztivált, hátatfordított “a kis ficsúrnak”. Pénzügyi gondokkal szemben harcolt annak érdekében, hogy életet leheljen a hazai színházi világba, mely szerinte rothadásnak indult. Az év novemberében Gérard maga ment el Vilar-hoz és felajánlotta neki szolgálatait. Hamar el lett döntve, hogy a Cid szerepét kapja meg, mely darab munkálatai 1951 tavaszán kezdődtek meg. Gérard teljes mértékben hagyta magán eluralkodni a szerepét, olyannyira, hogy a bemutató előtti estén a túlzott lendülettől több métert zuhant a díszletek mögé. Csak vastag jelmezének köszönhetően nem lett komoly baja, de akkor még nem lehetett tudni, hogy másnap képes lesz-e színpadra lépni.
Végül mégis eljátszotta Rodrigue szerepét másnap este. Akaratereje és fájdalomcsillapítók segítségével csodálatos hangulatot varázsolt a színpadra, melyet a szemtanúk soha nem felejtettek el. Szűkmarkúan bánt a gesztusokkal, ám hanglejtésével és arckifejezéseivel érzelmi hullámvasútra invitálta a nézőket. Ez az este nem csak Gérard Philipe színpadi sikerének csúcsát jelentette, hanem azt a percet is, amikor a színház tágra nyitotta kapúit az ífjúság milliói felé.
Avignon egy újabb fontos színdarabot is megrendezett ugyanabban az évben, három nappal a Cid előtt: Kleist Homburg herceg&ecute;t. Vilar társulata oly sikeres volt, hogy felajánlották neki a TNP (Nemzeti népi színház) igazgatóságát. Darabjai helyszínéül megkapta a Chaillot palotát, melynek hatalmas termét nagyon nehéz volt megtölteni. Jean Vilar azzal a kihívással is kész volt szembenézni, hogy Párizs egyik leghatalmasabb termében addig csak hagyományosnak tartott színdarabok lettek megrendezve. A nyitófesztivál ünneplésbe hajlott; ez volt az első alkalom, hogy Gérard és Anne együtt mutatkoztak a nagyközönség előtt. A francia színház attól a perctől kezdve teljesen megváltozott: fény és árnyék játékaként kezdett hódítani, a díszletek feltűnő hiányával, fekete és harsány színű jelmezek kontrasztos váltakozásával. A tömegesen érkező nézők azzal az érzéssel ültek be a darabra, hogy ők maguk is fontos szereplői annak.
A TNP repertoárja hemzseg Gérard Philipe csodálatos szerepeitől: a szerencsés nézők láthatták őt Perdican-ként a Nem játszunk a szerelemmelben, Musset Lorenzacciojaként, Victor Hugo Ruy Blasjaként. A TNP aranykorában Gérard megpróbálkozott a színpadi rendezéssel is: megrendezte Jean Vauthier Új mandragóráját, a Nucléat, melyet jóbarátja, Henri Pichette írt, és Jean Vilar betegsége miatt a Lorenzacciot is. Annak ellenére, hogy Gérard a TNP egyik alappillére volt, ő maga ezt nem így gondolta: saját bevallása szerint egy volt a többiek mellett. Fizetése nem volt nagyobb a többiekénél, és a plakátokon a neve abc sorrendben következett a megfelelő helyen. Számos szerződést ajánlottak fel neki, de ő kitartott a TNP mellett, és 1950-től 1959-ig 605 alkalommal lépett fel különböző színpadi szerepeiben. A sajtó dícséretet zengett színészi játékáról és színpadi rendezéseiről egyaránt; Kanadától Tunéziáig, Németországtól az Egyesült Államokig ünnepelték a nézők a Népi színházat és a darabjait.
1951-től kezdve, párhuzamosan a színpadi munkájával évenként két filmet forgatott. Sacha Guitry rendezése alatt két filmje is megszületett, Ha Párizs mesélni tudna és Ha Versailles mesélni tudna; két rövid, ám annál emlékezetesebb szerepéről is akkoriban beszélhetünk: Gianni Franciolini A Villa Borghèse szerelmeseiről és Clément Duhour Az élet párosbanról van szó. Aztán ott voltak a népszerűbb filmek: Az éj szépei René Clair rendezésében, melyben a mítikus hős az álmaiba menekül a valóság elől; a Vörös és fekete, melyben Julien Sorel hírnév és szerelem között vergődik; a Vágyakozás Yves Allégret rendezése alatt, melyben egy alkoholista orvosnak a szerelem adja vissza emberi méltóságát; a Ripois úr René Clément rendezésében, Louis Hémon regénye alapján. Ripois egyszerre lenézendő és áldozatszerű; ebben a szerepében Gérard megmutathatta tehetségének mindegyik arcát. Általa egy kellemetlen emberből elsőrangú hős lett, a maga melankóliájával, hamis őszinteségével, eleganciájával és szellemességével.
René Clair A nagy manőverében pimasz, ám ellenállhatatlan csábítót alakít, akinek szárnyát szegi egy váratlan szerelem (ehhez hasonló szerepben látható Valmont-ként a pár évvel későbbi Veszedelmes viszonyokban). Közvetlenül azután, Yves Allégret szerepet ajánlott neki A legjobb rész című filmben. A kortárs történetben egyszerű bányászok igyekeznek megjavítani életkörülményeiket, és a film megnyerte a Karlovy-Vary filmfesztivál legjobb rendezésnek járó díját.
Ekkor érezte Gérard úgy, hogy kipróbálná a filmrendezést. Konkrétan René Wheeler-rel akart dolgozni a La légende de Uylenspiegel et de Lamme Goedzak vagyis a Till Eulenspiegel filmes adaptációján, mely a holland ellenállás mitikus figurájáról szól, egy a Tulipános Fanfan-hoz hasonlatos, ám Fanfan-nál sokkal őszintébb és modernebb hősről, aki a jelenkor problémáit fejezte ki, többek között a a szabadság utáni folyamatos harcot. Georges Sadoul, egy jóbarát bemutatta Gérard-t Joris Ivens-nak, aki segített megrendezni a filmet. A forgatás 1956 februárjától májusig tartott Belgiumban, Svédországban, Hollandiában és Franciaországban. A számos felmerülő probléma ellenére a film készítői azt remélték, a nézők úgy fogadják majd a filmet, mint a Királylány a feleségemet. A tények azonban kegyetlenek voltak: a novemberi párizsi bemutatót követően a kritikusok kíméletlenül bírálták a filmet. Szerintük a cselekmény ritmusa zavaró volt (a túl gyors részeket túl lassúak követték), és szerintük egy nemzet szabadságharcát nem lehet tréfákon és csínytevéseken keresztül bemutatni. (A Monty Python csoportot ezen becses úriemberek valószínűleg a filmtörténet legrosszabb filmalkotóinak tartották volna. Saját jegyzet.) A közönség sem volt oda a filmért és Gérard, amellett, hogy jelentős summát veszített a vállalkozáson, a belefektetett energiáról nem is beszélve, érthető módon csalódott volt.
Még a Till bemutatója előtt Gérard egy újabb kockázatos dologba fogott: a festő Modigliani bőrébe bújt a Montparnasse 19ben. A színesnek megálmodott filmet Max Ophuls-nak kellett volna megrendeznie; a rendező halálakor Jacques Becker vette át a munkálatokat, és a film végül fekete-fehérben került a mozikba. Gérard a rá jellemző lelkesedéssel fogott neki a szerep megformálásának: minden fellelhető anyagot elolvasott Modigliani-ról és gyakran látogatott el a festő által kedvelt helyekre. A nézők nem szerették a filmet; szintén nem szerették az Émile Zola regényéből készült Tisztes úriházat, vagy a Fjodor Dosztojevszkij regénye alapján készült A játékost. A Tisztes úriházban Gérard a körülötte forgó nőket csábítja el, A játékosban pedig Dosztojevszkij gyenge akaraterejű szerencsejátékosát játssza.
A Veszedelmes viszonyok 1960-ból, melyet Roger Vadim rendezett paradox módon hatalmas siker volt, hiszen a kritikusok szerint Gérard néhány korábbi filmjénél sokkal gyengébb alkotás volt. Állítólag Roger Vadim-ot a producerek győzték meg arról, hogy Gérard Philipe-nek adja a főszerepet. A színész a szerepének mélyebb pszichológiai lehetőségeit is kiaknázva Valmont hideg, kegyetlen figuráját keltette étre. Ezzel a filmmel párhuzamosan Gérard szerepelt a legendás Luis Bunuel rendezte El Pao-ban nő a lázban, mely utóbbi filmet Mexikóban forgatták Henri Castillou regénye alapján, a színpadon pedig ő volt a Nem játszunk a szerelemmel Perdicanja. Gérard és René Clair tökéletes munkakapcsolatban dolgoztak együtt az A nagy manőver című film forgatása alatt, és mindketten tovább akarták fejleszteni kapcsolatukat a színdarab megrendezésével.
Az El Paoról a rendező Bunuel ezt nyilatkozta: “Olyan film ez, amilyet már rendeztem azelőtt”; de évek óta kölcsönösen akart együtt dolgozni Gérard és Bunuel, így jöhetett létre ez a filmtörténeti csemege. Gérard borzasztóan szerette volna eljátszani Robinson Crusoe-t Bunuel rendezése alatt; az sem zavarta, hogy évekkel korábban Bunuel már megrendezte a filmet valaki mással a főszerepben. Az adott helyzetben azonban minden adott volt: egy népszerű regény, megfelelő pénzügyi körülmények, nemzetközi filmes stáb. Gérard Anne kíséretében utazott Mexikóba. Állítólag Gérard-t és Luis Bunuel-t egyaránt szórakoztatta a film, melyet egyikük sem vett túlságosan komolyan. A bemutató napján, 1960 január 6-án Gérard Philipe már negyvenkét napja halott volt.
Visszatérve Párizsba, Gérard fáradtságról kezdett el panaszkodni. Néhány hét a családja társaságában, Provence árnyas kertjeivel és szőlőseivel körülvéve azelőtt mindig talpra állította; ezúttal soha többé nem lehetett már a régi önmaga. Gyengesége ellenére elutazott Stratford on Avon-re, hogy Laurence Olivier-t láthassa Shakespeare-t játszani. Amikor hazatértek, az orvosok jóindulatú daganatot fedeztek fel a máján, és november elejére műtétet írtak ki. Amikor Anne a műtét után az eredményekre várt, az orvosok tudatták vele, hogy Gérard rákban szenved, és hogy menthetetlen. Tizenöt nap és néhány hónap közöttre tippelték a hátralevő idejét.
Gérard sosem tudta meg, hogy életét ilyen rövidre szabták. Terveket szőtt, zenét hallgatott, jegyzeteket készített a kedvenc klasszikusaiból; arról álmodott, hogy eljátssza Hamletet, mely szerepre végre felkészültnek érezte magát. Anne Philipe 1959 november 25-én találta holtan a férjét.
Ne a fájdalomra gondoljunk, se a könnyekre; se azon napilapok iránt érzett megvetésünkre, melyek nyolc millió centimeot ajánlottak fel a színész egyetlen fényképéért a halottas ágyán; feledjük el dühünket azon emberek iránt, akik Gérard Philipe munkásságát a politikai nézetei alapján ítélték meg; ne bánkódjunk amiatt, hogy milyen fiatalon érte a halál, és mennyi mindent tudott volna még nyújtani a világnak. Arra emlékezzünk, hogy ő boldogabb volt legtöbbünknél: csodálatos, szerető hitvese volt, két szép gyermeke, és minden szempontból teljes volt az élete. Érzelmek és gondolatok százait tolmácsolt szerepek tucatjain keresztül a színpadon és a filmvásznon; bebizonyította, hogy egy híresség lehet alázatos, örökké tudásra vágyó, türelmes, ám mindig az újat hajszoló ember, valaki, aki mindig szívesen beszél a munkájáról, de oroszlánként védelmezi a magánéletét.
Nyugodj békében, Gérard. Örökké emlékezni fogunk rád.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

RSS
Follow by Email